So Good Magazine No. 36

Vannak címlapok, amelyek önmagukban is hitvallásnak tekinthetők. A so good.. magazine 36. számának borítója pontosan ilyen. Első pillantásra az olvasó akár azt is hihetné, hogy egy kortárs műalkotást lát maga előtt. Néhány másodpercnyi szemlélődés azonban elegendő ahhoz, hogy felismerjük: valójában egy olyan alkotással állunk szemben, amelyben Dinara Kasko lenyűgöző párbeszédet teremt a cukrászat és a művészet között. Egy művel, amely tökéletesen összefoglalja e lapszám szellemiségét: a cukrászatot, mint művészi önkifejezést.

Ha végigtekintünk a tartalmon, ritkán emlékeztetett egy so good.. lapszám ennyire egy művészeti galériára. Hiszen a művészet nem csupán az alkotásról szól. Ugyanilyen fontos része a múlt újraértelmezése, az új technikák kutatása, az egyedi identitás kifejezése és az érzelmek kiváltása. Pontosan ez az, amit e lapszám szereplői keresnek és megvalósítanak.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az örökség minden művészeti ágban meghatározó jelentőséggel bír, ezért a so good.. történetében először szerettünk volna tisztelegni szakmánk egyik kiemelkedő alakja előtt: az MOF címmel kitüntetett Jean-Michel Perruchon előtt, aki nemrég jelentette be visszavonulását.

Nemcsak beszélgettünk a kortárs cukrászat e meghatározó személyiségével, és közreadtunk tőle egy utolsó, korábban még nem publikált alkotást, hanem a francia cukrászat néhány legnagyobb nevét is összegyűjtöttük – Jonathan Mougel, Christophe Morel, Arnaud Larher, Julien Alvarez és Stéphane Glacier személyében –, hogy együtt ünnepeljük annak a mesternek az örökségét, aki szakemberek több generációjára volt inspiráló hatással. A művészet ugyanis mindig képes megújulni.

Dinara Kasko nemcsak a so good.. magazine 36. számának címlapján szerepel, hanem újraértelmezte ikonikus Bubbles tortáját is, amely fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli. Ez az alkotás örökre megváltoztatta azt, ahogyan a cukrászatban a háromdimenziós formatervezésre tekintünk.

Ugyanez a művészi érzékenység hatja át a lapszám teljes tartalmát. Jelen van Pablo Gicquel csaknem szoborszerű eleganciájú desszertjeiben; azokban a desszertekben, amelyeket Aitor Zabala a Somni számára alkot, ahol minden egyes kreáció önálló élménnyé válik; Attila Meinhart klasszikusok – például az Opera és a Fekete-erdő torta – újraértelmezésében; Yuri Cestari kutatásaiban, amelyek a kakaómasszát új kreatív eszközként vizsgálják; abban, ahogyan Kohei Ogata klasszikus recepteket alakít át teljesen új koncepciókká; Yohan Dutron filozófiájában, amely azt bizonyítja, hogy az egyszerűsítés maga is alkotó folyamat; valamint Albert Daví és Raúl Bernal törekvéseiben, amelyek a fekete színt önálló kifejezési nyelvként emelik középpontba.

És ugyanígy jelen van abban is, ahogyan Emily Roux kialakítja saját identitását, miközben folyamatos párbeszédben marad családja rendkívüli kulináris örökségével. A művészet azonban identitásból, tájból és emlékekből is táplálkozik.

Ezt az érzékenységet fedezhetjük fel Marco Sforza munkáiban is, aki a Borgo Santo Pietrón keresztül értelmezi újra Toszkánát; Emily Thompson törekvéseiben, amelyek Colorado őshonos kukoricafajtáinak megőrzésére irányulnak; Paweł Ignaciuk kapcsolatában környezetével és az évszakokkal; Pierre Marcolini folyamatosan inspiráló gondolataiban a szakmáról; valamint abban az utazásban, amelyre a Relais Desserts közössége indul Antoni Gaudí Barcelonáján keresztül, bizonyítva, hogy az inspiráció éppúgy fakadhat egy építészeti alkotásból, mint egy alapanyagból, egy technikából vagy egy tájból.